Bodhidarma (japán nevén Daruma), egy indiai származású buddhista szerzetes, 520 körül vándorlásai során eljutott Kínába, hogy vallását terjessze. Az ő nevéhez fűződik egy olyan, eleinte csak tizen-egynéhány mozdulatból álló, testedzési és önvédelmi rendszer kidolgozása, mely egyszerre szolgálta a szerzetesek egészségének megőrzését, ugyanakkor segítette őket a hosszú vándorútjaikon ért gyakori rablótámadások ellen megvédeni magukat.
Bodhidharma tanításai szerint a test és a lélek egymástól elválaszthatatlan, így a szerzetesek gyenge fizikai állapota nem tette lehetővé az aszketikus gyakorlatok elvégzését, melyek a kívánt megvilágosodáshoz vezetnek. A fizikai kondíció javítása érdekében Bodhidarma szigorú, kemény testedző gyakorlatok végzésére kötelezte tanítványait, melynek eredményeképpen a szerzetesek képesek voltak a meditációs zen gyakorlatok, megfelelő elvégzésére. Hosszú évek során a Bodhidarma által alapított kolostor (Shao-Lin) szerzetesei rettenthetetlen harcosok hírébe kerültek.
A Bodhidharma által bevezetett testedző gyakorlat az Indiából magával hozott Kalpattica harcművészeti rendszer volt, amelyből később a Chuan-Ssu, és a későbbi Shaolin-Chuan alakult ki, amelyet a legtöbb kung-fu és karate irányzat ősapjának tartanak.
A Shao-Lin templomok későbbi lerombolása után az addig titkos, belső tanként kezelt harci rendszer kiszabadult a falak közül, s több, teljesen önálló irányzatra tagolódva elterjedt Kínában, Koreában és Okinawán.
Az ekkora már több mint száz technikával rendelkező harci rendszer következő állomása Okinawa szigete volt. A Kínából származó harcművészet, a helyi küzdőmodorokkal összeolvadva önálló fejlődésnek indult. A pusztakezes küzdelmi módszerek tökéletesítését kényszer szülte, ugyanis a sziget az évszázadok során többször “gazdát” váltott, az éppen aktuális uralkodónak, pedig mindig fontos volt, hogy a helyiek számára – az esetleges ellenállást megelőzendő – megtiltsa a fegyverviselést.
Az 1600-as évek elején a szigetet japán katonaság szállta meg, és a fegyverviselést ezután is minden okinawai számára megtiltották. A sziget lakosai számára a fosztogatók megfékezése érdekében létszükséggé vált egy fegyvertelen önvédelmi módszer kidolgozása. Az ellenálláshoz a japánokkal szemben köznapi eszközöket kezdtek alkalmazni, és így alakult ki a sajátos okinawai pusztakezes küzdelmi művészet, az Okinawa-te.
Japán fokozatosan bekebelezte a szigetet, és a konszolidációval a harci művészetek gyakorlását is engedélyezte. Az Okinawa-te elnevezést felváltotta a karate-jutsu elnevezés, mely a „kínai kéz művészeté”-t jelentette. Később a „kara” szót más jellel írták le, ami az azonos ejtés ellenére üreset jelentett, ami jobban kifejezi a fegyver nélküli küzdőstílus lényegét. Így született meg a ma is ismert KARATE kifejezés, amely „puszta kezet” jelent.
A karate világhódítása azzal kezdődött, hogy egyenlő rangra emelkedett az ősi japán küzdősportokkal, ezzel komoly elismerésre szert téve. Az egykoron az ellenfél harcképtelenné tételére kifejlesztett ősi módszer folyamatosan alakult és ma is egyre változik. Igaz harcművészetként egyszerre táplálkozik a múltból, ugyanakkor folyamatosan megújul.